FORDÍTOTTA: GÖRFÖL TIBOR

Az úgynevezett politikai teológia programját összefoglaló munkájában (voltaképpeni fő művében) Johann Baptist Metz a konkrét történelem, a történelmi idő horizontján vet számot azzal a keresztény reménnyel, hogy minden ember szubjektumként létezhet Isten színe előtt. Hogyan alakítható ki az egyházban ez az egyetemesen szolidáris remény? Milyen kapcsolatban áll a konkrét emberi társadalommal? Ha nemcsak elméletet, de tényleges gyakorlatot is jelent, miként viszonyulhat a holtakhoz és a történelem szenvedő "veszteseihez"? Mit jelent egyáltalán szubjektumnak lenni? Miért kezdi ki ezt az emberi létmódot a felvilágosodástól örökölt folytonos fejlődés polgári logikája? És mit mondhat a teológia azokról a filozófiákról, amelyek megtörik ezt a homogén logikát (elsősorban a frankfurti iskoláról)? Mindezekre a kérdésekre Metz a keresztény megváltás és az emberi szenvedés feszültségének terében próbál választ adni, szembeállítva a fejlődés közömbösségét az egyetemes szolidaritás cselekvő reményével, a modernitás felejtését a Jézus Krisztussal együtt az egész emberiség szenvedéstörténetére is emlékező hittel, amelynek megjelenítésére elsősorban az elbeszélések alkalmasak. Metznek az egyetemes szolidaritás, az emlékezés és az elbeszélés kategóriáival kidolgozott elmélete az idő- és történelemteológia egyik legnagyobb hatású kortárs formája.